"A leirtak szerint volt erőditve a Székelyvár, de e védműveket is csak figyelmes észlelés nyomán lehet felismerni, mert ma alig áll fenn a leirt zömtoronyból két öl magasságú, s másfél öl szélességű faldarab*; többi részének valamint a két oldali szárnyfalaknak csak 3–4 láb magasságú alaprakata van most meg; a többit elmorzsolta az idő kérlelhetetlensége, köveit a végtelen örvénybe hengergette le a vihar zúgó fertege; de a fenmaradt csekély töredék is elégséges arra, hogy felmutassa, miként itt valójában kővár létezett; elégséges arra, hogy igazolja a történelem által feljegyzett hősi harczokat, hogy a mult emlékeit kutató az egykor büszke várnak csekély töredékeiből is megállithassa a mult dicsőségének elvitázhatlan tényeit. Az e romok közt bolyongóra, az e töredékeket vizsgálóra 629 év előtti események emléke zúdul; az e műtöredékek közt kutatót a hősök nagy szelleme lengi körül, s ily nézpontról tekintve, az a darabocska fal hatodfél század előtti dicsőség mutatóujjává változik át.
Fájdalom, az sem soká fog állani, mert a vihar már is kifeszegette aljának támköveit, a zúgó fergeteg egy napon viharparittyájával ledönti a mult nagyság e csekély maradványát, a mult dicsőség ez oly ékesen beszélő emlékkövét is, s azért igyekeznünk kell, hogy legalább leirásban és képben fenmaradjon egykori lételének bizonyitványa.
A leirást már bevégeztem, annak hiányait kiegészitem, a Székelyvár képének ide mellékelése által. (Lásd a 190. lapon.) E kép közepén látszik a zömtoronynak még fennálló faldarabja*, a délkeleti falnak kanyargó vonala és az északkeleti falnak kezdete, mig háttérben a hidasi Geszteg tünik fel, oldalában a Csegezi lyuk vagy Csepegővár nevű barlangnak erőditett szádával (nyilatával).
Mielőtt a Székelykőtől megválnánk, még szemlét kell tartanunk annak egyes szétszórt nevezetes pontjain; ilyen a Várhegy keleti alján elvonuló roppant mély sáncz, mely a várnak külső védművét alkotta. A hagyomány azt tartja, hogy itt a sáncz körül folyt a várőrizet és az ostromló mongolok között a legelszántabb harcz, mit igazolni látszik az is, hogy e sáncz körül teméntelen sok fegyvertöredékeket s főleg feltünőleg sok nyilhegyet lehet találni*, még pedig két fajtát: sima és szakálos nyilhegyeket; mondják, hogy a szakálos nyilhegyek a székelyeké, a simák a tatároké voltak. Elszántan folyt mindkét részről a harcz, a vér patakzott a két hadsereget elválasztó mély árokba, midőn a szorult helyzetben levő s élelmükből már-már kifogyott testvéreik segélyére siető kézdi székelyek Lajos nevű vezérök alatt az akkor ily nevet nyert Lajoscsupról rárontván a mongolokra, azokat a Székelyvárból és csegezi várból kiütők segélyével három oldalról megtámadván, elszánt, véres harcz után – melyben minden székely sebzett oroszlánként harczolt – legyőzték, a foglyokat felszabaditák, s azokkal kezetfogva a szétszórt mongolok nagy részét lesujtották; a mi kevés elmenekülhetett, azt a Várfalva feletti várból hős Fütyer vezetése alatt kiütött székelyek mind egy lábig levágták. Igy egésziti ki a hagyomány, a népek ez élő krónikája, a történelmi feljegyzések hiányait; igy eleveniti fel a régi dicsőségnek már-már feledékenység homályába vesző emlékeit."
Orbán Balázs: A Székelyföld leírása
