Élt hajdanában Gyergyószék egyik falujában egy szépséges lány, Eszter. Haja koromfekete volt, szeme szürkészöld, tartása egyenes és büszke. Sokan versengtek a kegyeiért, de nem sikerült bekötni a fejét, Eszter az igazira várt.

Egy alkalommal épp a szentmiklósi vásárban nézelődött, amikor megakadt a szeme egy magas, szép szál legényen, aki olyan erős volt, hogy puszta kézzel meg tudott fojtani egy medvét is. De Esztert nem erőfitogtatása, hanem inkább furulyajátéka varázsolta el. Amint meghallotta, a dallam azonnal megbabonázta, és szerelemre lobbant a legény iránt. Az sem érzett különbül: meglátván a lányt, rögtön tudta, hogy élete értelmét találta meg benne. Nem sokat teketóriázott, odalépett Eszterhez, beszédbe elegyedtek. Addig sétálgattak fel és alá a vásárban, mígnem a legény szép selyemkendőt vett neki, és megkérte a kezét. A lány boldogan igent mondott.

De a menyegzőt mégsem tudták megülni: a legényt besorozták. Eszter megígérte, hogy visszavárja, bármeddig is tartana. Esténként kiment agyagkorsójával a Vereskő-patakhoz, és napnyugtáig gondolataiba merülten, sóváran ült a partján. Itt látta meg egy alkalommal egy hegyi rabló. Azonnal beleszeretett. Megszólította, kedveskedett neki, ajándékokat, aranyat, ezüstöt ígért, ha vele megy, de Eszter csak fejét ingatta. Nem, ő már végérvényesen a másé, járjon a lovas békével, ő marad, és vár tovább.

Feldühödött a rabló, megragadta Esztert, és maga elé ültetve a nyeregbe, elvágtatott a
Kis-Cohárd sziklái közé, ahol titkos barlangja volt.

– Íme – mutatott végig a barlangban sorakozó kincseken –, annyi arany, ezüst és gyémánt van itt, hogy palotát építhetnék belőle. Akarod? Amíg élsz, csak drága kelmékből készült ruhákban járhatsz, arannyal vert hintón vitetlek, amerre csak kívánod. Légy hát a feleségem!

De Eszter nem adta be a derekát. Hűséget fogadott másnak, és esküjét semmiért meg nem szegte volna. A rabló felkacagott, és legyintett:

– Dehogyisnem szeged! Majd meglátod te holnap, amikor papot hívatok, és ha szép szóval nem, akkor majd erővel az enyém leszel!

Eszter kétségbeesetten fohászkodni kezdett.

– Ó, magas hegyek, sziklabércek, szálas fenyők, ti látjátok csak, ami történik. Könyörgök, segítsetek nekem, segítsetek megmenekülni a gyalázattól, és rójatok olyan büntetést a gonosz haramiára, amilyet megérdemel!

Alig mondta ki az utolsó szavakat, remegni kezdett a föld. A nyári ég elsötétült, hegy nagyságú fekete felhők jelentek meg az égen. Nagy dörgéssel összecsaptak, villámlott, és olyan sűrű zápor zúdult a Kis-Cohárd környékére, amilyet emberemlékezet óta nem láttak. Folyó vastagságú villámok csaptak le, és szaggatták, olvasztották a sziklákat. Megrepedt a föld is, rázkódott, mintha le akarná dobni hátáról a gonoszt. A vihar nem kímélt senkit és semmit. Szakadék támadt azon a helyen, a sziklák, fenyők mind belezuhantak, de bizony elnyelte Esztert és a gonosz rablót is kincsestől, barlangostól.

Reggelre kitisztult az ég az örökre megváltozott táj fölött. Ahol előző nap még kis patak csordogált, ott egy mély tó tükrözte a Nap első sugarait. Helyenként ma is látni a kettétört fenyők csonkjait, amint segélykérő ujjakként nyúlnak az ég felé. Vize olyan zöldes néha, mint Eszter szeme, aki olykor, nyári éjszakákon feljön a tó fenekéről, és a parton továbbra is várja régen
elvesztett kedvesét.